További témáink:

– jó döntés volt-e Popovićot a kispadra ültetni?

– a magyar és a szlovák válogatott kapusai,

– a komáromi és a válogatott kapusedzés módszerei közötti különbségek,

– új trendek a kapusképzésben – mi számít elavultnak, rövid életűnek, és mi lehet tartósan meghatározó

– sok más izgalmas, szakmailag érdekes téma

Riporter: Poór Tibor

Hangfelvétel, utómunka: Soós Bertalan

Fotó: Szabó Péter Pál

Grafika ötlet: Soós Bertalan

Riporter: Poór Tibor

Felvétel, utómunka, cover: Soós Bertalan

Őry Péter, a Magyar Szövetség alelnöke és Nagy Dávid jogász március 25-én leadták a szlovák parlamentbe törvénymódosító javaslataikat, melyeket a nemzet- és nemzetiséggyalázás ellen fogalmaztak meg. Ez a nyers sajtóhír. Premier plán, vagy a mi, magyarok szemszögéből ezt a javalaslatot nevezhetnénk akár „bi Maďara-javaslatnak”, de a törvénymódosítás tartalma többsávú. Erről is beszéltünk Nagy Dávid jogásszal.

KAPCSOLÓDÓ: Így ne kiabálj – tippek a mediátortól De mi is a célom a veszekedéssel?

ELŐZŐ RÉSZEK: ÚTON 1, 2, 3 

Kedves Zoli bátyám!

Legutóbbi levelembena milánói kalandjainkról meséltem Neked, de itt nem ért véget az utazás, mert egy felejthetetlen hajóút és három gyönyörű város várt még ránk. Szóval ott tartottunk, hogy a milánói metrón a zsebtolvajok elvették a pénztárcánkat, aztán úgy ahogy van, vissza is adták, hiánytalanul. Majd jött a dómlátogatás, meg a séta az esőben a II. Viktor Emánuel passzázson – ahová egyébként mindenki betéved, aki Milánóban jár – este pedig egy félházas, értsd: 45 ezer néző előtt megrendezett AC Milan-Lecce meccs.

Másnap hajnalban aztán bevettük az irányt a vasútállomásra, és egy genovai átszállással máris a savonai kikötőben találtuk magunkat. Október volt, de ott az emberek még rövidujjú ingben flangáltak a sétányon, ami a kikötőbe vezetett. Merthogy itt kezdődött a mi kis tengeri kalandunk.

Ha azt gondolod, Zoli, hogy láttál már nagy hajót életedben, akkor jobb, ha tőlem tudod, hogy amiket Bősön az erőműnél szoktunk nézegetni gyermekkoromban, csak ladikok amellett a monstrum mellett, amely nekünk három napig úszó hotelünkként szolgált. Nem is ladikok, csak tutajok. A nyolcadik emeleten volt a szobánk, és a legjobban akkor lepődtünk meg, mikor benyitottunk az ajtaján, és megláttuk, hogy balkonos, tengerre néző (hova máshova?) kabint kaptunk, noha olyan szobára fizettünk be, amelynek nincs ablaka. Az egész hajót pedig úgy képzeld el, mint egy óriási plázát.

Bár tudom, hogy nem szeretsz ilyen helyekre járni, de amikor egyszer Pesten voltunk a West Endben, az megvan még? Na, a hajó hasonló, csak kábé kétszer akkora. És van benne minden, ami egy modern bevásárlóközpontban megvan: puccos divatmárkák, csilli-villi bárok, diszkó, kápolna (a kettő majdnem egymás mellett), mennyei cukrászdák, három étterem, úszómedence bugyogós vízzel és még sorolhatnám reggelig.

De mi mégsem azért jöttünk, hogy abban áztassuk magunkat, mert annyian nyüzsögtek benne, mint a piacon. Az egyik taljánul, a másik angolul, a harmadik németül harsogott, a személyzet kilencven százaléka meg a Fülöp-szigetekről jött.

Olyan volt az egész, mint a Bábel-tornya, de mi nem törődtünk a többiekkel, csak magunkkal. Elvégre is nászúton voltunk, vagy mifene. Az önellátásunkat viszont néha – pontosabban inkább: minden egyes alkalommal – enyhén szólva is túlzásba vittük. Mert hát, tudod, milyen a csallóközi ember? Amit ingyen kap, abból a soknál is több kell neki, hát még ha kajáról van szó. Ettél már garnélarákot nutellás fánkkal? Hogy nem?! Én sem gondoltam volna korábban, hogy finom, pedig nagyon is az. Ugye mondanom sem kell, hogy minden egyes alkalommal annyit – nem tudom szebben mondani – zabáltunk, hogy a fülünkön jött ki.

Ehhez pedig gondold hozzá, hogy legyen bármilyen hatalmas is az a hajó, amelyiken vagy, fentről nézve mégiscsak egy kis pötty a végeláthatatlan hullámok közt, ezért ha akarod, ha nem: billeg. És ezt bizony mi is megéreztük…

De erről és az úton történt további meglepetésről majd egy következő alkalommal írok.

Ölel unokaöcséd, Balázs

Kedves Zoli bátyám!

Megérkeztünk a nagy körútról, s hogy Te is belekóstolj egy kicsit Nyugat-Európába, elmesélem az egészet. Az egész út azzal kezdődött, hogy a reptéri várakozás alatt megnéztem, ugyan milyen meccseket játszanak aznap a Seria-A-ban, hátha… És láss csodát, hát nem befigyelt épp egy AC Milan-Lecce meccs?! Innentől jött a nehezebb feladat: meg kellett győznöm Évit, hogy jó lesz ez nekünk esti programnak. Első lépésként vettem neki egy szelet sajttortát is a kávé mellé (odavan a sajttortáért). Megjegyzem, a reptéri sajttorta, kispresso, ásványvíz árából már a fél cukrászdát kiehettem volna otthon, de ez most mellékes. A célért mindent!

Aztán amíg puhítgattam, hízelegtem, már meg is érkeztünk Milánóba (Sej Nagyabonyban csak két torony látszik, de Majlandban harminckettő látszik. Inkább nézem az abonyi kettőt, mint Majlandban azt a harminckettőt), ahol szinte azonnal jött sokk. Történt ugyanis, hogy kiraboltak. Vagyis mégsem.

Szóval az úgy volt, hogy a szállásra tartva lementünk az első metrómegállóba, ahol rögtön szemet szúrt nekem egy terhes nő, aki a dohányozni tilos tábla alatt gyújtott rá a cigarettájára. Volt még körülötte pár gyanús arc, de nem tulajdonítottam nekik különösebb jelentőséget. Ám, mikor beérkezett a megállóba a szerelvény, ezek mind elénk tódultak, és elkezdtek dulakodni, hogy a három bőrönddel meg a két hátizsákkal alig tudtuk felnyomni magunkat a metróra. Mikor nagy nehezen mégis sikerült, már csak azt vettük észre, hogy az egyikük nyújtja vissza Évinek a pénztárcáját.

Az állunk is leesett a csodálkozástól, és pár másodpercnek le kellett peregnie, míg mindkettőnknek lejött, hogy itt most minket bizony kiraboltak. Pontosabban mégsem, mert a nők úgy adták vissza a bukszát, hogy nem hiányzott belőle egy cent sem.

Mondanom sem kell, ahogy visszaadták a pénztárcát, eltűntek, mint a kámfor. Csak bámultunk magunk elé, mint a birkák, mert nem értettük az egészet, de egy helyi utas olaszul meg tört angollal a tudtunkra adta, hogy ha Milánóban járunk, ügyeljünk a zsebtolvajokra. Grazie, signora! Elfoglaltuk a szállást, kicseréltük a vizes zoknit szárazra, mert közben esett az eső büdösül, és máris vettük az irányt a Dóm felé.

Akkor ugrott még be, hogy mi van, ha a zsebtolvajok nem is készpénzre utaztak, hanem valami modern ketyerével lecsippantották a bankkártyáról a pénzt? Évi arcán láttam, hogy elfehéredik, de nem volt mást tenni, felhívtuk a bankot, és leblokkoltattuk a kártyát.

Később aztán kiderült, hogy hála Istennek arról sem hiányzik semmi. Így viszont az egész kirándulás alatt én voltam a bank.  A Dómba meglepően olcsó volt a jegy. A beléptetőkapunál nevettem egy nagyot, amikor az egyik őr úgy ellenőrizte le a hátizsákunk tartalmát, hogy fél szemmel a Sampdoria–AS Roma meccset nézte élőben a telefonján. (Végeredmény: 0:0). A dóm monumetális, mégis szomorúság fogott el a rengeteg turista láttán, akik egyik kezében egy Prada-s meg Louis Vuitton-os táskák, a másikkal meg a szentek szobrait fotózták, sorozatban.  

Ó, Zoli, most látom csak, hogy elszaladt az idő. Következő levelemben innen folytatom a beszámolót. Van mit mesélni.

Ölel unokaöcséd, Balázs

Az írás megjelent a Klikkout 2019/12. számában. Fotók: Gocoň Péter

Egyszeri alkalom

Távozáskor a stadion omladozó betonlépcsőin lépdesve azon gondolkodtam, eljön-e még valaha az az idő, amikor teltházas meccset rendeznek majd ugyanitt.

Az ősök nagy csarnoka

Parkolni tilos

Lenyűgöző látvány

A kívülről piros-fehér-zöld fényekkel megvilágított stadion belülről is káprázatos. A lelátók tagolását tekintve leginkább a müncheni Allianz Arénához hasonlítható, azok közül a stadionok közül, melyekben eddig jártam.

A meccs

dunaszerdahelyi gyerekek előadásában szólalt meg a Nélküled, a pályára vonuló csapatokat pedig egy Puskást ábrázoló monumentális koreográfia fogadta a kapu mögötti lelátóról.

Számadatok

A gigantikus építményben 1700 kilométer kábelt fektettek le. A legszélesebb pontján 261,3 méter, hossza 316,5 méter, magassága pedig 50,7 méter. Pontosan a régi stadion helyén épült fel, a pálya középpontja nem változott.

Kedves Zoli bátyám!

Nem tudom, feléd milyen most az idő, de mi már befűtöttünk a minap. Az éjjelek már hűvösek, elég ha csak résnyire hagyom nyitva az ablakot, máris beszökik rajta a hideg. Annyi kacat volt lenn a pincében, bedobtuk mind az öreg kazánba, hadd égjen. Olyan jó langymeleg lett bent rögtön, el is szenderedtem tőle a tévé előtt. A híradó szignáljára ébredtem fel, ahol az első hír az volt, hogy egy kislány világméretű klímavédelemről beszél. Hogy is hívták? Valami Grétának, ha jól emlékszem, mint a szomszéd Tibi bácsiék lányát, de amiket mondott, elgondolkodtató. Kemény szöveget nyomott, de jól kampányolt. Én meg úgy elszégyelltem magam, miközben hallgattam, mert fél órával korábban dobtam rá a tűzre két üres tejesdobozt, aztán persze éreztem, hogy milyen büdös is lett tőle. Na, úgyhogy mostantól műanyagot csak a kukába!

Azt hallottam, hogy már nálatok a faluban is szelektíven fogják gyűjteni a szemetet. Helyes, végre! De a minap is azt láttam, hogy hiába rakom én külön a kidobnivalót, ha a blokk előtti nagy kukába, amelyikbe csak papírt szabadna rakni, valaki beledobott két férfi zakót. Pár éve már azt is olvastam, hogy majd a vásárban is bevezetik a visszaváltható betétdíjas poharakat, hogy ne legyen annyi szemét. Az okosok ott a parlamentben már megszavazták, hogy az üdítős palackokat jövőre visszaveszik majd az üzletek, de nálunk kicsiben, a vásárban ezt még nem tudták megoldani.

Még a negyedik nap is kimentem bóklászni, mikor már javában rakodtak össze az árusok. Ettem egy jó pacalt, mert mikor máskor egyen ilyet az ember, ha nem a vásárban, nem igaz? Otthon ugye senki sem szereti, én magam nem tudom, hogy készül, hát belaktam belőle kint. Aztán ráküldtem két burcsákot, hadd találjanak egymásra a hasamban. Szerencsére barátságra leltek a gyomromban, ami csak akkor mozdult meg igazán, mikor elsétáltam a hinták mellett. Én nem értem, mit lehet azon szeretni, hogy valakinek a belét is kirázzák, miközben fejjel lefelé pörög azokban a hánytató masinákban, és közben még sikongat is hozzá. Arról nem is beszélve, hogy egy vagyon egy menet. Na jó, Neked bevallom, Zoli, az óriáskerékbe beleültem. Azt még talán az én gyönge gyomrom is képes elviselni.

A mellettem lévő csészébe – vagy minek is hívják azt, amibe beülsz – meg egy szlovák politikus ült. Mindig cirkuszt szokott emlegetni a parlamentben, de úgy látszik, az efféle zsibvásárok őt is érdeklik, pláne, ha több ezer ember előtt mutogathatja magát. Jaj, melyik is volt az, nem akar eszembe jutni a neve. Tudod, hogy mennyire nem az én asztalom a politika. Az a sokgyerekes volt, akinek nyolc nőtől van kilenc gyereke, vagy hogy is csinálta. Meg aztán aláírásokat is gyűjtöttek valakik, és azt mondták, fogjunk össze, hogy legyen magyar képviselet. Azt meg én se akarom, hogy ne legyen, úgyhogy aláírtam. Úgy látszik, beindult a kampány, jönnek majd a gulyáspartik meg az ingyen sör. Én nem bánom, legalább nem kell újabb egy évet várnom egy jó pacalra.

Ölel unokaöcséd,

Balázs

Az írás megjelent a Klikkout 2019/9. számában FOTÓK: UGRÓCZKY ISTVÁN

Tavaly 10 órán belül sikerült teljesítenem a 100 kilométeres országos magyar bajnokságot, s ezzel kivívtam magamnak a jelentkezési jogot Görögországba.

Javarészt aszfalton futunk, de van egy szakasz, ahol egy közel 1100 méter magas hegyet kell leküzdenünk, s mindezt éjszaka, sötétben.

Ha csak sikerül, itthon együtt edzem Hodossy Tamás barátommal, akivel igazi támaszai vagyunk egymásnak. Nagyon sok edzésmódszernek olvastam utána.

Major József nyolcszoros magyar Ironman-bajnok motivált talán a legjobban, hogy belevágjak a triatlonba. Ezen a versenyen évek óta ketten veszünk részt a Csallóközből, a másik személy Szűcs Lajos, Légről.

A hajrát viszont sikerült megnyomnom a 34-35 fokos hőség ellenére is, és a végén meglett a 610 kilométer.

Nem vagyok profi sportoló, hiszen nem ebből élek, de a futás már több mint két évtizede az életem része. Persze, elképzelhetőnek tartom, hogy később néhányan látnak majd fantáziát nagyobb versenyeim támogatásában, de nem ez motivál.

Egyáltalán nem zárkózom el tőle, hogy bárkinek tanácsot adjak, vagy segítsem a kezdő lépéseit, de a közösségi futás picit más, mint az egyéni.

Kedves Zoli bátyám!

Akkora vihar volt az éjjel, hogy az összes muskátlit leverte az ablakpárkányból. Reggelre úgy nézett ki a kiskert, mintha felszántották volna. Nemcsak nálunk, az utcában mindenhol. A szembe´ Erzsi petúniáinak szirmai úgy beborították a járdát, mintha virágszőnyeget terítettek volna rá. Nem is az égdörgés ébresztett fel hajnalban, hanem Erzsi keserves sírása, mikor meglátta, mi lett a gondosan ápolt virágaival. Csak akkor hagyta abba a bömbölést, mikor a férje, Lajos megvigasztalta. Magam is hallottam, ezt mondta neki: „Hát nem azt kérted tőlem mindig, mikor terítek virágszőnyeget a lábad elé?” 

Ki tudja, milyen időjárás vár még ránk az ősszel, Zoli. De, hogy a klíma megbolondult, az biztos. Azt mondják, csalánba nem üt a mennykő. Az lehet, de Tibikébe meg a tehenébe egyszer belecsapott. Épp, hogy csak megcsiklandozta a feje búbját egy kicsit. Szegény, azóta zizi, de hogyan, hogynem, onnantól kezdve ért az állatok nyelvén. Legalábbis ezt állítja. Meg azt, hogy amióta érte őket a villámcsapás, azóta a Riska kakaót is ad fejéskor, ha szépen kéri, nem csak tejet.

Beszélhetne a vaddisznókkal is, hogy ne terjesszék már tovább ezt a pestist vagy mi nyavalyát, mert ha ide is elér a kór, sokan fogják szidni az afrikaiakat. Pedig ehhez aztán az embereknek nem sok közük van. Pláne nem a menekülteknek. Az utcában itt még minden háznál van disznó. Ha egyszer elrendelik, hogy le kell vágni azokat a vírus miatt, hát nagy lesz a jajgatás. Aztán mégis miből legyen karácsonyra a kolbász, békából?

Tőlünk kettővel arrébb van egy elhagyatott ház. Pár éve meghalt a bácsi, két évére rá a felesége is, a gyerekek azóta rá se néznek a házra, derékig ér az udvaron a gyom. A medencéjükből sem lett még leengedve a víz, ami mára már mocsár. Fura is volt, mikor a csillaghullást néztük a kertben, hogy honnan jön az az irgalmatlan brekegés, noha körülöttünk se tó, se folyó. Aztán megfejtettük: beleköltöztek a békák a medencébe. Én már csak azt várom, mikor száll le az első gólya, hogy jól belakjon.

Ez a vihar dolog tényleg nem vicc, Zoli. Anyuék tegnap jöttek haza a Tátrából, ők hál´ Istennek nem azon a csúcson voltak, ahol cikáztak a villámok. „Nad Tatrou sa blýska, hromy, divo bijú” – nem hiába írták bele a himnuszukba ezt a szlovákok. Biztos láttad a hírekben, hogy voltak, akik nem úszták meg. Száznegyven sebesült, öt halott. Mind az ötöt villámcsapás érte. Elképesztő, na. Én voltam két éve azon a csúcson Lengyelben, ahol most ez a tragédia történt, ott aztán tényleg nem volt hova menekülniük szerencsétleneknek. A világ más része meg lángokban áll: mást se hallok a rádióban, csak, hogy ég az Amazonas, lángokban Szibéria, erdőtüzek pusztítanak Görögországban, Cipruson, meg a Kanári-szigeteken. Ezekre a helyekre kéne igazából most egy derült égből villámcsapás, meg egy jó nagy zuhé, ami eloltja ezt az egész füstölgést.

Mert ha így megy tovább, kipusztulnak ez erdők is, mint most az én muskátlijaim. Megyek, össze is söpröm őket, aztán ültetek a helyükre kaktuszt. Az talán jobban bírja majd a vihart.

Ölel unokaöcséd,

Balázs

Nyakunkon a lakodalom. De emiatt neked ne főjön a fejed. Csak arra kérlek, időben érkezz majd a templomba, mert a plébános úr kicsit háklis a késlekedőkre. A második sorban lesz majd a helyed, Gita néni mellett. Neki meg a fia hogy járt, na hallod? Tavaly nősült, s mire elkészült volna a lagzis videó, már el is vált. Állítólag elég kikapós volt a menyecskéje, és el-elkalandozott egyik, másik faluba, míg Gita fia, a Lackó úton volt Németországban. De hagyjuk a pletykát, majd ő maga elmeséli, ha akarja. Ha meg nem, hát nem. Elég az, amit tőlem tudsz, ennél többet nekem sem kötöttek az orromra.

Én igazából a videóst sajnálom: kivel fizettesse meg így a munkát, ha egyik jobbra, a másik balra. Kellemetlen, na. A múltkor meg olyat hallottam, hogy a fényképész otthagyta az egész násznépet, mert éjféltájt összebalhézott az örömapával. Egyik társát riasztotta, aki már akkor az igazak álmát aludta, hogy váltsa fel őt, mert bizony ökölharc lesz, ha még egy perccel tovább egy légtérben kell tartózkodnia a borvirágos papával. Ez a helyzet sem lehetett különösebben kellemes. A zenész meg egyszer azt csinálta, hogy egyszerre három helyre is elígérkezett ugyanarra az estére: egy lagziba, egy szalagavatóra és egy vadászbálba. Végül aztán az utóbbiban jelent meg, amit nem is csodálok, mert biztos jobban félt a vadászok puskájától, mint egy osztálynyi tizennyolcévestől.

Remélem, mi nem élünk majd át hasonlókat, mert apu infarktust is kapna menten. Most ünnepelte a hatvanasát, sajnálja, hogy nem tudtál eljönni. Gyurika se volt ott a bulin. Orvosnál volt aznap. Azt mondta, hetek óta szúrást érez a mellkasában, ami igencsak kellemetlenné teszi a napjait, ezért megnézeti magát egy kardiológussal. Az meg egyből nyugalomra intette, és mondta neki, hogy vegyen vissza a tempóból. Alig múlt el harminc éves. Na ja, mindenki azt mondja, ma már semmi sem olyan, mint régen volt. Harminc fölött ma már minden nap ajándék – lassan ez lesz a szlogen, ha ennyit teperünk.

Gyerekeket meg már szinte nem is látni a játszótereken. A múltkor sétáltam egyet a blokkok között. Ott, ahol mi még az egész nyarat végigfociztuk, most derékig ér a fű. A mai gyerekek még csak egy rendes disznóölést sem láttak. De nemcsak a gyerekek, hanem már a felnőttek is egyre ritkábban. A szomszéd faluban ezért tudod, mit szervez az egyik maszek? Wellness-disznóölést – vagy hogy is mondták pontosan? Látványdisznóölést. Szóval jó pénzekért megnézhetik a fővárosi népek, hogy készül a hurka. A disznót is wappal fogják lemosni, nem kefével. Hogy ez miért nem nekem jutott az eszembe? Nekem erről az ugrik be, mikor a falu fővadásza benne hagyta a légpuskagolyót a fegyverében, amivel le akarta teríteni az állatot, de mikor az ötödik próbálkozásra sem sikerült neki, akkor az apósa elvette tőle a pisztolyt. A tárban meg épp akkor fordult oda az a töltény, amelynek már a jószág is megadta magát. „Látod, Bélukám, így kell ezt csinálni” – szúrta oda a vejének. Kellemetlen egy fővadász számára az ilyen.

Neked a lagzis disznóra ne legyen gondod, Zoli. Minden el van már intézve. De ha egy mód van rá, az érettségi öltönyödet azért lecserélhetnéd addigra.

Ölel unokaöcséd,

Balázs

Nyitókép: Ugróczky István

Hétfő (05. 13.)

Dr. Zacher Gábor előadása Komáromban

Kedd (05. 14.)

Segítség, megnősültem!

Szerda (05. 15.)

VándorLáss est, utazás gyerekekkel

Csütörtök (05. 16.)

Ördög Nóra beszélgetőestje

A Montmartre-i ibolya - a Thália Színház operettje Dunaszerdahelyen

Péntek (05. 17.)

Szlovákiai Magyar Táncháztalálkozó

Korhatár nélkül

Szombat (05. 18.)

 Árny az árnyban

Kedves Zoli bátyám!

Gondolom húsvétkor te wellnesselni nem mentél el, hisz nem vagy az a típus, aki szeretné a bugyborékos meleg vizet. Ha meg bele kell ülni, akkor meg pláne. Tudom, tudom, szerinted a víz nem arra való, hogy üldögéljen benne az emberfia. Hiszen Krisztus urunk is borrá változtatta. Aztán látod, mégis úgy alakult, hogy épp az ő házának oltásánál volt rá a legnagyobb szükség. Láttad a Notre Dame pusztulását, ugye? Nekem összeszorult a szívem, mikor néztem a tévében a lángokat. Aztán másnap megnéztem az első felvételeket a katedrális belsejéből. Az egyik képen a háttérből kiviláglik a főoltár keresztje. Az ateistáknak ez csupán annyit jelent, hogy nem égett le minden, de a hívőknek hangosan kiáltja: „itt vagyok, én vagyok a remény”.

Aztán tudod, mit is hallottam még a hírekben? Hogy megmenekültek a Notre Dame méhei. Quasimodoról ugyan tudtam, hogy a templomban élt, nade, hogy méhek? Azt mondta a rádió, hogy 200 ezer méhecske lakik a sekrestye tetején lévő kaptárakban, és hogy évente 75 kiló mézet termelnek. 75 kilót?! Hát hol tudnak összegyűjteni azok annyi virágport Párizsban? A kis túlélők. A mézet meg a Notre Dame dolgozói vásárolják meg. Az érsek úr biztos mézzel issza a kávéját, csak a Jóisten panaszképp ne vegye. Vagy csurrant belőle egy cseppet a miseborba, ha fanyar lett a chardonnay. Elképzeltem a mi papunkat, mi lenne, ha ő is méhészkedne, miután elimádkozta este a loretói litániát.

Bár a szomszédban Gyedónak voltak méhei. Rá még emlékszel, ugye? Azt nevettem gyerekként, mikor egy öntöző slag segítségével beszippantott egyet, hogy aztán bevigye a szobába, és ott ráeressze a feleségére, Babkára. Azt mondta azért, mert a méhcsípés jó a reumára. A fene se tudja, én azért nem próbálnám ki. Elmentem inkább a derekammal a csontkovácshoz Karcsára. Hatvanhat éves a pasas, de úgy összecsomagolt, mint egy papírzacskót. Úgy ropogtam, mint a száraz ág. Egyszer eljöhetnél velem Te is. Rendberakná a lumbágódat, mielőtt egyet nyekkennél a keze alatt, az biztos. Nem kéne vele járnod a reumatológushoz. Ott amúgy is mindig annyian vannak, hogy abba betegszik bele az ember, míg kivárja a sorát.

Minden öregasszony elpanaszolja a kínját-baját, hol fáj, mikor fáj (és persze mindig van egy másik, akinek jobban fáj), ki műtötte, hány kacsát vitt, melyik orvosnak fizetségül. Kinek a fia-lánya hol tanul, mikor jár haza, meg ilyenek. Legutóbb, mikor ott vártam én is apu receptjére, kiderült, hogy az egyik néninek az unokája valamelyik politikusnak az asszisztense. Azé a képviselői, aki maga is megszavazta, hogy ne lehessen énekelni a himnuszt. Hú, ha hallottad volna, az öregasszony milyen cifra átkokat szórt az unokája főnökére. Mondta is neki, hogy hagyja ott az ilyen embert, amilyen gyorsan csak lehet. Én meg csak annyit mondok: Isten, álld meg a magyart! Meg Téged is, Zoli bátyám!

 

Ölel unokaöcséd,

Balázs

Kedd (április 2.)

Zorán koncert

Félelmeink hálójában

Szerda (április 3.)

VándorLáss Est

Csütörtök (április 4.)

Egy életed van! (Csernus Imre előadása)

Péntek (április 5.)

L`art Pour L`art - Mintha elvágták vol

Nirvana - Kurt Cobain emlékkoncert

Under The City

Karthago

Szombat (Április 6.)

Kovács Koppány önálló estje

Dorothy lemezbemutató

Párkányi DJ harcosok

Szia Zoli!

Eltelt egy újabb hónap, úgy érzem, itt az ideje, hogy újra tollat ragadjak. Volt ez a választás a múltkor, ami előtt a tévében mindenki azt mondta, hogy el kell rá menni, az utcán meg épp fordítva: akivel találkoztam, az mind azt mondta, hogy ő ugyan el nem megy, mert nincs kire szavazni. A kocsmában a Pali azzal jött, hogy ő nem jár templomba, de olyanra aztán nem fog szavazni, aki támogatja a melegeket, de olyanra se, aki meg utálja a cigányokat, mert hogy neki van egy nagyon rendes cigány ismerőse, a Gazsi, aki két Treskáért megássa neki a kertjét minden ősszel. Azt azért tegyük hozzá, hogy három barackfánál több nem fér le abba a kertbe, akárhogy is mérnénk a hosszát. Abból is pálinkát akar csak főzni, de aztán mindjárt hozzá is tette, hogy hiába főzheti most már legálisan is otthon a szeszt, a nyakiglábra akkor se szavazna, ha piros hó esne. Amikor aztán megkérdeztük tőle, hogy miért, csak annyit válaszolt: lebo. Pedig nem is tud rendesen szlovákul.

Mi meg már lassan magyarul fogunk elfelejteni, néha attól tartok. Az, hogy a kokárdát nem tűzzük fel március 15-én, már sajnos fel sem tűnik. Végig lehetett menni úgy a városon aznap, hogy mégcsak véletlenül sem láttam senkin a nemzeti színeket. Kár… De ami még ennél is jobban bosszant, amikor a vonatban az a jegykezelő sem hajlandó magyarul kommunikálni velem, akiről egyébként tudom, hogy magyar. Tudom, mert hallom, amikor telefonál. Köszönhetek én neki akármekkorát, mikor odaér hozzám, semmi. Dobrý deň!– mondja, közben meg érződik a hangján, hogy utálja a munkáját. Na jó, ezt azért nem csodálom, a hajnali négyes vonaton akkora hurráhangulatra valóban nem számíthatok.  

Persze vannak köztük kedvesek, mosolygósok is, de a múltkor az egyikük annyira feldühített a kelletlen modorával, hogy azt hittem, leszálláskor megdobálom őt tojással. Mert volt ám nálam, megint vagy húsz! Tudod, Zoli, faternak így gyártok egy kis mellékest. Míg otthon 1,50-ért adja, addig a fővárosiak megadják érte az 1,90-et is. És akkor még nem is adom drágán. A minap direkt megnéztem a piaci kisboltban: 1,80 volt. De aztán a jó ég tudja, melyik ukrajnai tojásgyárból szállították idáig. Bezzeg a mieink! Az első kósza napsugarak már előcsalogatták a fokhagymahajtásokat a föld alól, a tollasok meg, mint a sáskák, lecsipedték az összest. Na, azóta nincsenek ám kiengedve reggelente. Az állandó vevőm viszont még így is megjegyezte, hogy milyen szép a sárgája a tojásunknak.

Aztán, hogy ő jól gondolja-e, hogy valóban sárga volt-e az a sárga, azt nem tudom. Ezt azért mondom, mert egy festékboltban rájöttem, hogy én eddig mennyire maradi módon különböztettem meg az egyik színt a másiktól. Azt hittem, hogy van a kék, a sárga, a piros, a zöld meg a barna, meg persze a fekete és a fehér. De nem! Ma már ilyen színű falfestékek nem is léteznek, Zoli. Tudod, milyen színű lett végül a szoba? Gangeszi kavics. Ez volt a dobozra írva, nem viccelek. És tudod, milyenek voltak még ezen kívül? Sorolom: masala tea, ezüst jég, csendes öböl és bódító kardamon. Mondd, te melyiket választanád? Aztán nehogy a végén mégis szivárványszínben ússzon a ház.

Ölel unokaöcséd,

Balázs

Az események napokra bontva:

Hétfő:

Könyv a temetőről - Hangoskönyvben

Kedd:

Dr. Almási Kitti: Irigység és rosszindulat

Bach Mindenkinek fesztivál

Csütörtök:

Laza zenés klubest Lazy Juniorral

Péntek:

Balatoni anziksz

Ferenczi György és a Rackajam

Péterfy Bori és a Love Band

ABCD 15. születésnapi koncert

Szombat:

Cadaveres, Omega Diatribute, Beerzebub koncert

Tóth Lajos és Miha Koren koncertje

Nyitókép: Ugróczky István

Nyitókép: Fekete Nándor

Az írás megjelent a Klikkout 2018/11. számában. 

Pogány Misivel vettünk részt az eseményen, akivel akkoriban atlétikai klubot vezettünk.

 

A versenyek koordinálásában pedig Lépes György végezte el a munka dandárját.

 

Fodor Mária irányításával képzőművészeti versenybe is bekapcsolódtak a tanulók, akiktől két témában vártuk a pályamunkákat.   

 

Később talán rájöttek annak a veszélyére, hogy a gyerek az internet mellett sok mindent elhanyagol, nem tanul olyan intenzíven és nem sportol.

 

Járt már nálunk Görbicz Anita, Balczó András, Heister Zoltán, Buzánszky Jenő, Vincze Ottó és sok más élsportoló, akikre példaképként tekinthetnek a diákjaink.

 

De a szerencsétlenje még egy villanykörtét sem tud kicserélni, minek akarja az ilyen az én képemet viselni? Á, Zoli, én nem is tudom.

 

Olyan ez már, mint a zsibvásár.

 

A tyúkok alól én hordom el a munkába eladni a tojást. Az árát meg bedobom otthon a malacperselyébe, abból veszi a meccsjegyet kéthetente.

Azt írják az okosok, hogy a világ árpamezőinek akár húsz százaléka is eltűnhet a föld felszínéről. Világ árpamezői egyesüljetek! Ezt nem tehetitek meg velünk!

 

„A fejlett országokban élő sörfogyasztók, akik szeretnék elkerülni a sörhiányt, bölcsen tennék, ha támogatnák az irányelveket az olyan gázok kibocsátásának csökkentéséért, melyek a tudósok szerint felelősek a bolygó felmelegedéséért.”

Az iskolán kívüli sportolást valahogy mindig nagyobb kedvvel űztük.

 

Kilencedikes koromra már több kisebb szobrot megfaragtam.

 

A rajzolás és a vázlatok elkészítése is tud kimerítő lenni, de a fizikai igénybevétel mégis más.

 

Én magam már nem igazán eresztem ki a hangom, de nagyon csodálom azokat a fanatikusokat, akiket az egész ország megirigyelhet tőlünk.

 

Úgy érzem, ma már a stratégiáról szól a futball, melyben a védekezés és a kemény harc dominál.

 

A nyugalmat sugárzó helyeket, az erdőket kedvelem.

 

Amennyi pálmafa, annyi szép mozaikcsempe. Gyönyörűek!

 

A legnagyobb durranás azonban mégsem ez, hanem a város hídja, amely egy 120 méter mély kanyont köt össze.

 

Szivarok, piák, elektronika – a vásárlóutcán megkapsz minden luxuscikket.

 

Képzeld, tegnapelőtt még a medúza is megcsípett. Éreztem, hogy valami szúr, aztán viszket, de nem veszélyesebb a csóványcsípésnél.

 

Nem kell olvasni sem, csak dőlj hátra és hallgasd meg az alábbi felvételt:

„Vele kezdtem el a westernlovaglást, hobbiból. Aztán ez a kedvtelés az életem szerves részévé vált. 2014-ben vettem részt az első versenyemen a dunatőkési Czajlik ranchon”

A törődés és az elszántság beérni látszik, mert a nyékvárkonyi westernlovaglásra kilátogatók száma évről évre nő.

 

„Lehetőséget nyújtunk a gyerekeknek, hogy lovagolhassanak, lovaskocsikázzanak,

 

A szeptember 8-án megrendezett Western Vándorkupa szigorú szabályok szerint folyt.

 

A próbatétel kiértékeléssel és díjkiosztóval zárul.

 

„Egyre több megkeresést kapok, hogy lehetne-e nálam lovagolni.

„Én ugyan egyedüli kakukktojásként nem ülök fel a lóra, de nagyon szeretem őket,

 

a család bakancslistáján szerepel egy texasi kirándulás, amely során a western őshazájában, igazi profiktól leshetnék el a műfaj titkait.

 

István unokaöcsém első osztályú labdarúgó volt, az Inter csapatában játszott, a saját öcsém pedig a Slovan ifjúsági csapatában futballozott. Engem az atlétika vonzott.

 

Fiam, te nem tízpróbás vagy, hanem egy hétpróbás gazember. Nem mondta neked senki, hogy ezzel a súllyal és magassággal nem lehet tízpróbázni?

 

Többek között Földi Imre olimpiai bajnokkal, illetve Veres Győzővel, Tóth Gézával és Nemessányi Árpáddal.

 

Nem volt egyszerű, mert egyetemre is készültem,

 

Húszéves voltam, amikor szó szerint derékba tört a sportolói pályafutásom.

 

Ez volt egyrészt az orvostudomány, a másik oldalon pedig – teljesen logikátlan módon – berobbant az életembe az irodalom.

 

A sportot nem tudom kihagyni az életemből.

 

Ahogy szaporodnak az évek, az emberben úgy növekszik a félelemküszöb.

 

Ilyen esetben a legfontosabb az önismeret.

 

a panamai meccseken a kommentátor bemondta, hogy Eric Davis a Dunaszerdahely játékosa.

 

Nem tudom, miért érzem úgy, hogy a vasárnapi finálét nyerő gárdából szinte senkire sem fogok emlékezni újabb húsz év múlva…

 

Meglátjuk, négy év múlva hová jutunk mi, és hová a horvátok. Lehet, akkor már ilyen nevű játékosaik is lesznek: Tlmić, Istić, Štikač…

 

Kár, hogy a végén mégis szomorúan kellett takarítaniuk.

 

„a foci egy olyan játék, amit huszonketten játszanak 90 percen keresztül, és a végén mindig a németek nyernek.”

 

Oscar-díjat érdemlő színészi alakításai miatt fog rá emlékezni a világ, nem a pazar góljai miatt.

 

aki a semmiből jött, és védéseivel az elődöntőig juttatta a ködös Albiont.

 

ha Ronaldóra van pénz, legyen az ő fizetésemelésükre is.

 

Marco Rossi vezette magyar válogatottnak tapsolhatnánk az Eb-n, s tuti, hogy ez esetben egyszer sem sajnálkoznánk.

 

ha a fociban egyetemesek a szabályok, és a vébén ott a videóbíró, akkor ott kéne, hogy legyen a Kislúcs–Bögellő derbin is, nem?

 

Papa a bicskáját mindig a farzsebében hordta. Azt mondta, bicska nélkül nem ember az ember. Volt, hogy azzal törte fel a tojást Tacsinak, a világ legszófogadatlanabb tacskójának, hogy fényes legyen a szőre.

 

A paradicsomot katlanban főztük be, annyi termett mindig belőle.

 

A nagyszüleimet már csak a temetőben tudom meglátogatni, de a mai napig hálás vagyok nekik a náluk töltött nyarakért.

 

Falusi gyerekként pedig nemcsak néztem a sportot, hanem minden lehetőséget kihasználtam arra, hogy magam is mozogjak.

 

Például Audi Gyurival, Lépes Gyurival és más kiválóságokkal.

 

Mikor megszülettek a gyerekeink, ezek a hosszú túrák elmaradtak vagy lerövidültek,

 

a Balázsfa melletti tőzeggödör a személyes kedvenc helyem.

 

már elég öreg vagyok ahhoz, hogy akkor is jól aludjak, ha a kedvenc csapatom kikap, és tudom, az életem attól sem változik meg, ha győz.

 

Természetesen a magyar válogatottnak is szurkolok.

 

Szeretem azokat az írókat, akik a szépirodalom felől közelítenek a sporthoz.

 

Nem hetek vagy hónapok, hanem egyenesen évtizedek óta nincs idegzetem megnézni semmilyen sportközvetítést sem,

 

Azt kell, mondjam, fantasztikus élmény volt, még a koreográfiából is kivettem a részem,

 

Minden eredményről tudok, képben vagyok, de nem vagyok képes végigizgulni élőben semmit.

 

A bringanapot már tízedik éve szervezzük. Ez egy közösségépítő akció.

 

Mondani sem kell, ötvenszer elesett, mire leért, a profik pedig leanyázták, mert a szűk pályán fenntartotta őket.

 

Íme a podcast legújabb epizódja, programokkal az egész hétre:

 

Május 28., hétfő

XIV. Nemzetközi Pünkösdi Bor és Népzenei Fesztivál

Május 29., kedd

Május 30., szerda