Ám gyakran már a kapcsolat legelején vannak apró jelek, melyek a rózsaszín köd ellenére is figyelmeztetnek arra, hogy toxikus személyiséggel hozott össze bennünket a sors. Megérzéseinkre nem mindig hallgatunk, döntéseinknek viszont mindig megfizetjük az árát. Az alábbi vers egy mérgező kapcsolat dinamikáját próbálja megragadni, méghozzá nem az áldozat, hanem a másik fél szempontjából.

Költőtollas társam, Keri vetette fel, hogy verseink témája ezúttal a nosztalgia legyen. Magam is meglepődtem, mennyire rezonált ez bennem, milyen fürgén épültek fel szinte maguktól a jambikus lejtésű sorok, milyen készségesen álltak rendbe a rímek. Ezúttal az emlékek valamiképp megolajozták a versírás procedúráját...

Szóval ősz van, de könnyű megfeledkezni róla. Az autóba ülve még mindig hozzánk tapad a ruha, a klimatizált irodában, vagy felforrósodott falak közt kirándulásról ábrándozunk, aztán rájövünk, hogy az idén már úgysem aktuális…

Minden eddigi őszkezdet közül talán ez a legmelegebb. Most látszik a legélesebben, hogy a klímaváltozással nem pusztán ijesztgetnek bennünket, hanem az igenis belenyúl a mindennapjainkba. Ez még nekem, akinek a nyár a lételeme, és aki minden évben a meleget várja, is ijesztő. Ehhez kisebb-nagyobb részben mind hozzájárultunk, és mind viselni fogjuk a következményeket is. Ezért – sajnos – nem is lehetne aktuálisabb a vers.

Fridának az életútja is kimondottan festői volt. Testileg nem egyszer törött össze, hihetetlen akaraterejével mégis képes volt talpra állni. Versem ihletője az ő Törött oszlop című festménye, amit kifejezette szeretek. Épp erről tanúskodik a vers, a maga szabályos formájával, és “régies” ízével, de hát a festmény is már 80 éve született…

Hogy milyen volt a benyomásom? Japán az ellentétek országának tűnik nekem, ahol a régi hagyományok furcsa kavalkádba elegyednek a futurisztikába hajló modernséggel. Nagyvárosi ízek, hangok, szagok, látványok szinte kezelhetetlen ingermennyiséggel támadják az embert, másrészt ott az udvarias zárkózottság, a teaházak csendes, finom eleganciája, s mindennek a mélyén lüktet a természet a maga lágy, de olykor erőszakos ciklikusságával.

Persze az én haikuim nem „igazi” japán haikuk, mondhatni megpróbáltam a stílust magamra szabni, tartva a szigorú struktúrát, amitől mégiscsak haiku lesz a haiku. Olvassátok szeretettel ezt a trilógiát!

Szóval nekiültem a dolognak, és született is több szövegváltozat, de valahogy nem éreztem egyiknél sem azt, hogy megállja a helyét. El kellett engednem végül a témát, és akkor meg is talált helyette az, amelynek jegyében végül sikerült megszületnie az új epizódnak. Aligha túlzok, ha azt állítom, az utóbbi évek egyik legnagyobb hatású popkulturális alkotása George R. R. Martin Tűz és jég dala könyvsorozata, illetve az annak nyomán készült sorozat. A legikonikusabb karakter pedig természetesen Daenerys, a Targaryen-dinasztia utolsó leszármazotta…

1. épp a tinikorát éli

2. épp vagy nagyon szerelmes, vagy nagyon csalódott, ezért versben írja világgá az örömét / bánatát.

3. ezek a versek (khm), nem túl jók, kínosan izzadtságszagúak és nem spórolnak a klisékkel sem.

Lássunk most egy ilyen, erőteljesen „tini“ ihletettségű írást!

A Költőtoll áprilisi epizódjának témája ekképp sajnos adta magát, ahogy versem írása közben a fókusz is. Az érdekelt, ahogy a háború embertelenségével az emberre hat, a térkép két különböző pontján: ott, ahol a harcok épp folynak, és itt, a viszonylagos biztonságban, miközben ez a két pont vészesen közel van egymáshoz.   

A.) Megtanulja szelektálni a szemetet és megbecsülni az őt körbevevő természetet.

B.) Továbbáll aktuális lakhelyéről, és új területeket keres, amiket teleszórhat szeméttel.

Az alábbi versben, a B.) változatot nézzük meg közelebbről.